Nyugdíj: vissza a múltba

2015.07.11 06:29

Az idősek ellátásáról gondoskodó nyugdíjrendszer nagyon fiatal, alig 124 éves. Az öregek eltartása egészen a 19. század végéig éppúgy a család feladata volt, ahogyan a gyermeknevelés. Ezt a feladatot vette át a piacgazdaság kényszereinek hatására az állam. Így jött létre a felosztó-kirovó elvre épített társadalombiztosítás, először 1891-ben Németországban, majd 1927-ben Magyarországon is.

A működési modell pofonegyszerű: az éppen dolgozó korosztályok befizetik a nyugdíjjárulékot, hogy abból az állam kifizethesse a szüleik nemzedékét megillető nyugdíjakat, miközben abban bíznak, hogy mire ők is megöregszenek, addigra a munkába álló gyermekeik majd ugyanígy megteremtik az akkor már nekik járó nyugdíjak fedezetét. A nyugdíjrendszer akkor működik jól, ha sokan fizetnek hosszú ideig járulékot, és viszonylag kevés idős embernek kell viszonylag rövid ideig nyugdíjat folyósítani. Pontosan ez volt a helyzet a társadalombiztosítás létrejöttének idején.

Azóta azonban a népesedési folyamatok megfordultak: szerte Európában öregszik a társadalom. A várható élettartam örvendetes növekedésével egyre több a nyugdíjas, akik egyre hosszabb ideig számítanak a nyugdíjukra, miközben kevesebb gyermek születik, így kevesebb lesz a jövőbeni járulékfizető. Itthon ezekben az években vonul nyugdíjba a nagy létszámú Ratkó-generáció (az 1952–1957 között született korosztályok mai létszáma 883 ezer fő), majd 2040-től az ő gyermekeik, a „gyesnemzedék” (az 1973–1978 között születettek mai létszáma 1 millió fő). Utánuk demográfiai sivatag következik. Ha pedig sokkal kevesebb a járulékfizető, és jóval több a nyugdíjas, mint korábban – vagyis a drámaian lecsökkent bevételt sokkal többfelé kell szétosztani –, akkor a nyugdíjak értéke zuhanni fog. Könyörtelenül.

Magyarországon a demográfiai okok mellett két további fejlemény is súlyosbítja a helyzetet. A fiatalok és a középkorúak külföldre költözése tömegessé vált, az európai centrum országaiban több százezer magyar dolgozik, és a folyamat minden jel szerint erősödik. A rengeteg honfitársunk nem itthon fizeti a nyugdíjjárulékait, hanem külföldön. Igaz, hogy ezzel enyhíti a magyar ellátórendszerre nehezedő jövőbeni nyomást (hiszen a nyugdíjukat részben vagy egészben majd attól az államtól kapják, amelyben dolgoznak), de csak akkor, amikor évtizedek múlva elérik a nyugdíjkorhatárukat. Addig viszont fájóan hiányzik a tőlük származó járulékbevétel. A centrum országainak erős demográfiai szivattyúja már ma is legalább egyhavi nyugdíj fedezetét vonja el.

A nyugdíjak finanszírozását veszélyeztető másik tényező abból ered, hogy a gazdasági túlélési kényszerek miatt a több mint egymillió egyéni vállalkozó és az 588 ezer társas vállalkozás majdnem mindegyike a lehető legnagyobb mértékben próbálja optimalizálni a közterheit, amelynek egyik „legális módja” a lehető legkisebb, azaz a minimálbér utáni nyugdíjjárulék-fizetés. Tovább csökkenti a tb járulékbevételeit a kétszázezernél is több közfoglalkoztatott, akik még a minimálbérnél is alacsonyabb bér után róják le a közterheket. Nem is beszélve a megváltozott munkaképességűek és az álláskeresők további százezres csoportjairól.

A nyugdíjakat azonban ki kell fizetni. Ha az éppen aktív generáció befizetései nem fedezik az nyugdíjas nemzedékeknek a részükre megígért (és általuk a korábbi járulékfizetéssel megszolgált) nyugdíjakat, akkor az állam előtt több választás nyílik. Módosíthatja a nyugdíjba vonulás feltételeit (például megemeli a nyugdíjkorhatárt), vagy az adóbevételekből (esetleg kölcsönből, az államadósság növelése révén) pótolja a nyugdíjjárulék-bevételből hiányzó összeget, esetleg kevesebb nyugdíjat fizet (módosítja a nyugdíjszámítás képletét, elinflálja a meglévő nyugdíjak vásárlóértékét).

Vagy egyszerűen visszaterheli a családokra az idősek eltartásának terhét. Magyarországon mindegyik lehetőség igénybevételére látunk példát. A nyugdíjkorhatár jelenleg is fokozatosan nő, amíg el nem éri az 1957-ben született korosztálytól kezdve a 65 évet, és nincs arra semmilyen garancia, hogy ez nem nőhet tovább. Pontosabban, mérget vehetünk rá, hogy a gyeskorosztály tagjainak 70-72 évre nőhet a korhatára. A nyugdíjkassza költségvetését – noha a mindenkori költségvetési törvény szerint természetesen mindig egyensúlyban van a kiadás és a bevétel – általában év közben más bevételek terhére ki kell egészíteni. A nyugdíjszámítás képlete évente módosul, emellett a nők kedvezményes nyugdíjának kivételével megszűnt minden korhatár előtti nyugdíjlehetőség, továbbá megszűnt a rokkantsági nyugdíj a mint saját jogú nyugellátás jogintézménye. Végezetül az Alaptörvénybe – biztos, ami biztos – bekerült, hogy a rászoruló idős szülőkről a nagykorú gyermekeik kötelesek gondoskodni. Nem az állam, a gyerekek. A jövőben visszamegyünk a múltba.

Egyáltalán, elkerülhető-e a gyorsan öregedő társadalmakban fizetendő nyugdíjak vásárlóértékének drámai zuhanása? S ha nem, akkor egyébként tehetünk-e ellene? Ha a tömeges bevándorlás lehetőségét kizárjuk – márpedig ettől pillanatnyilag jobban irtóznak egyes európai kormányzatok, különösen a miénk, mint az ördögtől –, akkor csak egyetlen módon védekezhetünk hatékonyan: az öngondoskodás révén. Voltaképpen a magyar állam is beismeri ezt, és háromféle nyugdíjcélú megtakarítást is adójóváírásokkal támogat. Ilyen az önkéntes nyugdíjpénztári tagdíjfizetés, a nyugdíj-előtakarékossági számlára való befektetés, valamint a nyugdíj-biztosítási szerződések alapján elhelyezett megtakarítások után kérhető adó-visszaigénylés. A háromféle támogatott nyugdíj-előtakarékosság révén összesen évi 280 ezer forint adójóváírást is igénybe vehetünk, ami jelentős mértékben gyarapíthatja a privátnyugdíj-tőkénk értékét. De bárhány évre is emelik a nyugdíjkorhatárt, jobb lesz, ha elkezdünk gondoskodni magunkról.

Szerző: Farkas András, a Nyugdijguru.hu alapítója